Ma egy régi ismerős válaszolt a 2 héttel ezelőtti hírlevelemre. Mindig különleges élmény, amikor választ kapok. Azt jelenti, érdekelte a téma, felkeltettem a figyelmét és érdemesnek tartotta elolvasni. Ez a levél teljesen ledöbbentett. Jó értelemben. Íróját elég régről ismerem. Amikor a kisöccse született én voltam a védőnőjük. Ez kb 30 éve volt vagy még több. Az én jelenlétem, édesanyjának adott tanácsai indították el őt is a védőnői hivatásában. Amit igazán nagyszerűen művel. Közben családot alapított, egy közeli településen élnek, 2 gyermekük van. Kívülről csodálatosan élnek, mindent megtesznek a gyerekekért. A válaszban arról is írt nekem mi van belül. A mókuskerék kilátástalansága, a rohanás, a frusztrálság, a betegségek, a veszteségek, és ezek elviselésének, vagy elengedésének a terhe. Őt is elérte a járvány. Szerencsére viszonylag könnyen legyőzte a szervezete. Felismerte, hogy ez a betegség és nagymamájának elveszítése jelzés volt a számára, másképp kellene élniük a mindennapokban. Keresi az útját, még fogalma sincsen hogyan tud kilépni a mindennapok hajszájából. Szerintem már elindult az úton. Amikor így megfogalmazza magának és másnak is elmondja az ember, akkor ott megindul egy változás. Egy mély belső folyamat. Hirtelen eszembe jutottak a jó pár évvel ezelőtti reggelek. Amikor még általános iskolások voltak a gyerekek. A kapkodás, a rohanás, gyerünk már, mert elkésünk. 3 gyerek 3 fele ment. Én meg a munkába. Persze ekkorra készen volt az ebéd. Hajnalban keltem, sokszor este előkészítettem a hozzávalókat, hogy reggel kevesebb időt kelljen a főzéssel tölteni. Van pár dolog, amiben nagyon nyakas vagyok. Ilyen a mindennapi friss kaja. Ezért is van és lesz sok szó a táplálkozásról. Aztán a meló, ami látszólag kevésbé megterhelő. Mindenki a sajátját érzi. Munka után külön órák, 3 gyerek megint 3 fele. Közben bevásároltam, vagy haza szaladtam. Hihetetlen mennyit rohangásztam. Így gondoltuk jónak és biztosnságosnak a férjemmel. Persze gyakran neki is mennie kellett a gyerekekért. Mondjuk ő inkább reggel vitte őket az iskolába. Mindig volt ok, most hideg van, most esik az eső, most fúj a szél, mit tudom én. Olyan gyorsan elmentek ezek az évek.

Mostanában gyakran elmerengtem rajta, hogy tud az ember így végigrohanni az életén?

Biztosan ez az út kell nekünk?

Nincs olyan, ami oda visz, csak nyugodtabban, normálisabban?

Hiszen a hegytetőre is több út vezet. Amikor elindulunk hegyet mászni, alaposan átnézzük az útvonalakat és kiválasztjuk azt, amit a legjobbnak találunk. Az életünk útját miért nem tervezzük meg gondosabban?

A válaszok tudom nem egyszerűek. A Calianyu programom éppen ebben tud segíteni neked. Egy sokkal nyugodtabb, boldogabb, élhetőbb, megélhetőbb napokban. Ma kell tennünk azért, hogy holnap is nyugodtan tudjunk ébredni, hogy ne a frusztráltság uraljon bennünket.